Müller Péter: Isten bohócai - lélek, játék és tánc... hogy a bajt eloszlassa a derű

Sokat vártam ettől a könyvtől, de eléggé csalódtam, mert szerintem ez volt eddig a leggyengébb könyv Müller Pétertől. Vannak pedig amúgy kitűnő gondolatok benne, de mégis valahogy nem áll össze ez az egész.

Talán az zavar engem, hogy a szerző ezúttal egy regényt írt a szokásos tanításai helyett, nem tudom. A lényeg az, hogy megszüntetik egy cirkusznak az épületét, hogy plázát építsenek a helyére. Én személy szerint nem kedveltem sohasem a cirkuszokat, mert állatokat kínoznak bennük, de itt arról van szó, hogy elveszik a megélhetését egy csomó embernek, a létbizonytalanságba taszítva ezzel őket, ami viszont igazságtalan.

A cirkusz híres bohóca, Bario a bontás előtt éjszakán összegyűjti a négy legjobb tanítványát, Oberont, Puckot, Titániát és Arielt, akiknek nevei a Szent Iván-éji álom című Shakespeare darabból már ismerősek lehetnek az olvasó számára, ugyanakkor így hívják az Uránusz bolygó négy legfényesebb holdját is. 

Mindez nem véletlen, ugyanis az Uránusz hozható összefüggésbe a szabadsággal, az őrülettel, a zsenialitással és a forradalommal, amely mind a bohócok sajátja. 

A bohóc és az udvari bolond egy és ugyanaz a kategória. Márpedig a középkorban, illetve később is szinte minden királyi udvarban élt egy-egy bolond, akinek a célja a királyi udvar szórakoztatása volt. Látszólag ezek az emberek úgy tűntek, mintha szellemileg visszamaradottak lettek volna, vagy legalábbis ezen a téren nem vártak valami sokat tőlük. Mindez azonban nem volt igaz: a bolondok nagyon is bölcsek voltak, és kiválóan átlátták az akkori társadalmi rendszert, sőt: ők voltak az egyetlenek, akik elmondhatták az uralkodónak a véleményüket a rendszerről! Mindezt persze úgy, hogy megjátszották az őrültet, amihez az uralkodó osztály lelkesen asszisztált, mert ők még bevették ezt a maszlagot. A XX. században a különböző diktatúrákban már nem lehetett ezt megcsinálni, mert sokkal intelligensebb és brutálisabb uralkodók jöttek, akikkel   már viccelni se lehetett. 

A bohóc alakja a tarot kártyában a Bolond lapjával analóg, aki teljesen egyedül van a kutyáját leszámítva, és semmi sincs nála, ráadásul éppen a szakadékba készül lépni. Hát, nem bolond? (Müller Péter amúgy beszél erről az analógiáról a könyvben).

Müller Péter korábbi könyveiben is szerepeltette már a Bölcs Bohóc kifejezést, amely tulajdonképpen a szerző Felsőbb Énjét takarja, vagy a tudatalattiját, esetleg a szellemi vezetőjét, de mindenképpen egy olyan entitást, aki vezeti a lépteit ebben a hatalmas káoszban. 

A többi könyvnél ez a figura azonban háttérszereplő volt, most viszont főszereplővé válik, sőt ő maga írja a könyvet! A Bölcs Bohóc ezúttal emberi alakot ölt a már említett Bario, az egykori hírneves bohóc személyében, aki már csak tanít, de nem lép fel.  Bölcs gondolatait azonban nem ő maga írja le, hanem egyik tanítványát, Arielt bízza meg a szöveg lejegyzésével, tehát ő lesz a médium.
Mi köze van a Felsőbb Énnek a Bohóchoz - merülhet fel a kérdés az olvasóban. Mindez jogos, ámde a válasz egyszerű: a Felsőbb Énnek magasabb a rezgése, márpedig a magasabb rezgés egyenlő a derűvel, a jókedvvel és a szeretettel, ami pontosan a Bohócok sajátja.
Ez a könyv is éppen erről szól, vagyis szeretné megmutatni neked azt, hogy más szempontból nézd az életet, mert neked sem mindegy, hogy jól, vagy rosszul érzed magad a bőrödben. A könyv gondolatai is ehhez az érzéshez segítenek hozzá.
A szerző írt már hasonló témában könyvet (pl. Szeretetkönyv, Örömkönyv, Varázskő), de az Isten Bohócai teljesen más, és nemcsak a regény mivolta miatt, hanem azért is mert tele van zenével, tánccal, ráadásul mindent a Bohóc szemszögéből mutat be. Lényegében tehát egy Bohócbibliáról van szó, amelyet a saját életedre is alkalmazhatsz, még akkor is, ha jelen pillanatban nem vagy Bohóc. Ámde bármikor az lehetsz, végül is Müller Péter elég jó meghatározást a könyvben arról, hogy kik tartoznak ebbe a kategóriába.
A zene sokszor csak Bario képzeletében szól, amit nem hallhat meg akárki, csak azok, akiknek elég magas a rezgésszintje, miután a zene is egy univerzális, vagy isteni találmány, akárcsak a tánc. Érdekes, hogy a tanítványok szintén hallják a zenét, tehát nekik is magas a rezgésük, de még nem eléggé. Pont ezért tanítványok. Mindenesetre sokszor szólal meg a zene, és Bario gyakran kéri fel a tanítványait táncolni.
Müller Péter tanításai szeretetről, szerelemről, örömről és halálról szólnak többek között, szóval az élet nagy kérdéseiről.
Mindez azért érdekes, mert a könyv eleje tulajdonképpen a halállal (azaz a cirkusz épületének a lebontásával) kezdődik. A halálról azt tanítják -az európai kultúrában legalábbis-, hogy végleges, ezért az emberek rettegnek tőle. Ezt a rettegést használja ki aztán a mindenkori hatalom, amely ennek köszönhetően mossa az emberek agyát. Ez megy már évezredek óta, és még nem látjuk a végét, nem vagyunk elég tudatosak.
Müller Péter ezzel a könyvvel is azt üzeni, hogy a halál nem egy végleges dolog, hanem egy körforgás része: az élet ugyanis nem állandó, minden változik, minden elmúlik. Ez utóbbi jelenti valójában a halált. Annak ellenére, hogy közeleg a halál, Bario mindvégig derűs marad, pedig fogalma sincs, mi lesz vele, hiszen idős már, évek óta nem lépett fel és gőze sincs, hogy mi lesz vele ezután. Mégsem retteg a jövőtől, hiszen valami csak történik, az Univerzum ugyanis nem szereti a légüres teret, tehát valamit biztosan hoz a sors.
A tanítványoknak annyiból könnyebb, hogy ők fiatalok még, tehát bármi lehet belőlük, akár Bohóc is.
A mesternek a műben még 24 órája sincs, hogy átadja a tudását a többieknek, de ezt ő szerencsésen meg is oldja. Ami nekem még furcsa volt ebben a kötetben az az, hogy Müller Péter időnként trágár szavakat is használ, ami igazán nem jellemző rá, de ezeket a szavakat valószínűleg a nyomaték kedvéért alkalmazta.
Azt írtam fentebb, hogy szerintem ez Müller Péter leggyengébb könyve, de aztán a végére egész megkedveltem az idős mestert, na meg persze a tanítványokat is. 
A könyvből a Citatumon  találsz idézeteket.